|
|
|
|
|
|
|
Este mes publicamos en Danubio azul un hermoso poema de Lajos Kassák en una traducción al castellano preparada por los asistentes al seminario de traducción húngaro-español de Balatonfüred del año pasado, así como en su versión original. |
|
|
Salgo a mi paseo vespertino al pie del monte. Me guía una senda estrecha, apenas hollada. El disco de la luna manchado de sangre pende del cielo y el viento susurra en el silencio historias terribles. Sigo o no sigo, me pregunto, y me doy cuenta de lo abandonado que estoy. Allá se alza un árbol añoso, le hablo, no contesta. Por ahí un pájaro lanza en sueños un grito, no entiendo lo que dice.
Al fin una casa. Querría llamar a la puerta, pero su alambrada no me deja acercarme.
No insisto ni tengo miedo.
Sigo en dirección contraria a mi casa. Sin embargo vuelvo a ella. Y me parece no haber estado en ninguna parte.
A la hora de la cena escucho el Concerto Grosso en La menor de Vivaldi.
Este sétámra indulok a hegy lábánál. Keskeny ösvény vezet, alig kitaposott. A hold vérfoltos korongja csüng alá az égről s a csöndben rémes történeteket suttog a szél. Menjek tovább, vagy ne menjek, így tépelődöm és észreveszem, milyem magamra hagyatott vagyok. Amott áll egy vénhedt fa, megszólítom, nem felel. Valahol egy madár kiált fel álmából, nem értem, hogy mit mond.
Végre egy ház. Szeretnék bekopogni, de szegesdrót kerítésével nem enged magához.
Nem erőszakoskodom és nem félek.
Megyek tovább ellenkező irányban az otthonommal. És mégis hazaérkezem. Úgy vélem nem is voltam sehol.
Vacsoránál ülök és Vivaldi A-moll Concerto Grossóját hallgatom…
|
|
|
|
|
